archiv.hangaruhaz.hu

Nekünk nyolcadik éve ez az origó, ehhez igazítunk minden más programot az évben. Nem lehet kihagyni. Minden zenész, hangosító álma:

XX Gitármánia és Zenei Továbbképző Tábor
2013. július 22-28.
Szolnok-Tiszaliget Turisztikai és Szabadidő Központ

Idén 20 éves a Gitármánia Tábor! Gondolatok hat évvel ezelőttről... amelyek ma is éppúgy igazak:

Nehéz egyetlen írásban összefoglalni, hogy mit is jelent számunkra ez a tábor, ez az egy hét minden évben, idestova tizennégy éve. Ha nagyon rövid akarnék lenni, azt írnám mindent, csakhogy ez nem tölt meg egy oldalt, és különben is mi az a minden?... Minden, amit hiszünk a hangszerekről, a zenéről, a szabadságról, a tehetségről, a szellemről, a tudásról, a szorgalomról, az odaadásról, a barátságról, a szeretetről, az életről, a zenész életmódról, vagy a világról általában és még ennél is többet. E szavakat olvasva persze könnyen érheti az embert az a vád, hogy már megint mi ez a nagy pátosz és a túlzott érzelgősség. Csakhogy erről nem lehet másképp beszélni, hiszen annyira felemelő és egyben megsemmisítő, olyan nagy titkokat hordoz akár a szerelem, csak a szerelemmel ellentétben ez nem múlik el a kémiai folyamatok lezajlódása után sem. J. S. Bach azt mondta „A muzsika nagyobb titkokat fed fel, mint a filozófia”. Hiszek benne, hogy a „zenészség” a jelenkori létezés egyik legmagasabb formája, az embernek nem kell külön keresnie magában, hiszen a muzsika az emberi létezésből fakad, mindenképp ránk talál, elragad és soha többé nem enged el, de nem is vágyakozunk el belőle. Egész életre szól akkor is, ha a kenyerét épp kőművesként, vagy atomfizikusként keresi az ember.

Olyan kommunikációs forma, melyhez nem kell egyetlen nyelvet sem beszélni, hiszen közvetlenül az érzékelésünkre, a tudatunkra hat.

Aki volt már ebben a táborban, az nyilván tudja, hogy miről beszélek, mint ahogy az is, aki érezte már egy félnapos gyakorlás, zenekari próba, egy koncert, egy turné, vagy csak egy hajnalig nyúló baráti beszélgetés után azt a semmivel össze nem vethető érzést, vágyat, hogy bárcsak soha ne érne véget ez a jóság. Aztán mégiscsak véget ér, s másnap az ember olyan reménytelenül üresnek, céltalannak érzi az elmúló időt, hogy az már-már fizikai fájdalommal jár. Ezért újra és újra keresi a lehetőségét az együttlétnek, a közös játéknak, a feledhetetlen élményeknek.

Ma már szentimentalizmusnak számíthat erről beszélni, mert az emberek annyira kiszámított, célratörő minimalizmussal élik a napjaikat, ahova a lehető legkevesebb érzelmet engedik csak be azért, hogy megvédjék magukat mindenféle vélt, vagy valós csalódástól, vagy annak akár a rájuk vetülő árnyékától is. Mindeközben – szép lassan – elmúlik belőlük a képesség és a fogékonyság az igazi értékek és a legnyilvánvalóbb természetességek felismerésére is… mert bezárkóznak.

A zenész nem pusztán létezik, hanem megéli a történéseket. Egy zenészt 10-15 év alatt annyi élmény ér, mint egy „átlagembert” egész életében. Többek, vagy jobbak leszünk ezáltal? Lehet, de az is lehet, hogy nem… viszont nem is ez a kérdés. A kérdés az, hogy boldogabb, teljesebb életet élhetünk-e így? S ha igen, akkor mindenképp többnek és jobbnak érezhetjük magunkat, és nem másoknál, hanem saját magunkhoz mérve.

Azt hiszem, hogy a tábor ennek a filozófiának a gyakorlását jelenti számunkra, ahol találkozhatnak azok az emberek, akik hasonló módon gondolkodnak. Itt mindenkinek helye van a nagy képzeletbeli asztalnál, aki érdeklődik a zene, a zenészség iránt. Oly sok különbség van minden egyes ember között, valójában pedig nincs is igazán különbség, hiszen nem számít, hány éves, fiú, vagy lány, hogy milyen hangszer iránt érdeklődik, az sem, hogy hol tart az adott hangszer megismerésében. A „mester” tanítja a tanítványt, de csak kevesen tudják, hogy közben épp annyit tanul ő maga is – annyit kap vissza – amennyit átadott.

Egy hétre megáll a világ körülöttünk és kiszakadunk a hétköznapi rutin kötelezőségeiből, hogy ott lehessünk és azokkal, ahol és akiket a világon a legjobban szeretünk, ahol azt tehetjük, amire mindig is a legjobban vágytunk, ahonnan a szívünk szerint soha nem is mennénk el.

Már nem emlékszem, hogy ki és melyik tábor után mondta ezt „Ez a tábor olyan, mint a zenészmennyország”

Nincs is más hátra, minthogy szeretettel meghívjak mindenkit, hiszen a nagy képzeletbeli asztalnál vannak még üres székek, gyere és foglalj helyet, s meglátod, amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.

Andrásik Remo